Barkochba

S. Kolozsvári Zsófia: Barkochba

– Helló – mondta Bömbi, és megpaskolta mancsával a furcsa, vékonyka kis lényt, akinek ugyanolyan sörénye volt, mint az apukájának, csak nem barna, hanem fehér.

– Helló – mosolygott a lény.

– Te nem félsz tőlem?

– Már miért félnék?

– Hát mert… – Bömbi egy pillanatra elbizonytalanodott. – Tudod… én vagyok az állatok királya. Félned kéne tőlem.

– Értem. Csak van itt egy kis probléma.

– Micsoda?

A lény rámutatott soványka kis testére, amely a földbe fúródott.

– Én nem vagyok állat.

– Nem? – csodálkozott Bömbi. – Hát akkor mi vagy?

– Növény – hajolt meg a másik. – Egészen pontosan virág. A nevem Margaréta.

– Az én nevem Bömbi! – bömbölte a kisoroszlán boldogan. – Akkor ha nem félsz tőlem, akkor esetleg… izé… leszel a barátom?

Margaréta nagyot pislogott.

– A micsodád?

– A barátom. Tudod: mindenféléről beszélgetünk, együtt játszunk, és folyton összenevetünk olyan dolgokon, amiket mások nem értenek.

– Hú!

– Anya azt akarja, hogy Selymessel barátkozzam, de hát ő lány! Már hogy lehetne vele barátkozni?

Margaréta megint pislogott.

– Én szívesen leszek a barátod… Bár nem tudom, milyen egy lány.

Bömbi izgatott lett: valaki nem félt tőle, sőt, a barátja akart lenni!

– Hát tudod… olyan izé. Nyápic.

Margaréta kuncogni kezdett. Bömbi ragyogott a boldogságtól: valaki összenevetett vele olyan dolgon, amit mások nem értenek.

– Játsszunk valamit! – ugrálta körbe a virágot.

– Jó… Mit?

– Kergessünk pillangót!

– Miért kergessük?

Bömbi megtorpant.

– Hát tudod… hogy elkapjuk.

– De hát a pillangókat nem kell elkapni – értetlenkedett Margaréta. – Elég, ha türelmesen vársz, és akkor rádszállnak.

– Ó!

– Rád még sosem szállt pillangó?

– Nem… – vallotta be töredelmesen Bömbi.

– Hát akkor most várj egy kicsit, és meglátod, nemsokára rád fog szállni egy.

Vártak.

Bömbi unatkozni kezdett.

– Meddig kell várni? – nyafogta.

– Azt nem tudom.

– Ez sokkal unalmasabb, mint kergetni őket…

Margaréta eltöprengett ezen.

– Esetleg játszhatunk addig barkochbát.

– Barmicsodát?!

– Barkochbát. – Ezúttal Margaréta jött izgalomba. – Gondolok valamire, neked pedig ki kell találnod.

– Oké. Pillangó?

– Várj! Még nem is gondoltam.

– Megint várjak? – szontyolodott el Bömbi.

– Nem sokáig – hadarta a virág. – Hm… Na jó, gondoltam valamire. Most kérdezhetsz.

– Mire gondoltál?

Margaréta sóhajtott.

– Ezt nem kérdezheted meg. Csak olyat kérdezhetsz, amire igen vagy nem a válasz.

Bömbi szája elkerekedett. Összeráncolta a szemöldökét, úgy próbált meg egy ilyen kérdést kigondolni.

– Állat? – bökte ki végül.

Margaréta hirtelen felsikkantott:

– Jaj!

– Most nem kérdezhetem meg, hogy mi a baj, ugye?

– Ott!

– Hol?

– Mögötted! Jaj!

Bömbi hátranézett, majd megnyalta az ajkát: egy zebra legelészett békésen a fűben.

– Te félsz a zebrától? – rökönyödött meg.

– I-igen…

– Cseppet se félj – düllesztette ki a mellét a kisoroszlán. – Én megvédem a barátaimat!

Azzal odasettenkedett a zebra mögé, előugrott a fűből, és teli torokból elbömbölte magát.

– Szia, Bömbi! – köszönt neki a zebra.

– Pszt!

– Szia, Bömbi – suttogta ezúttal a zebra.

– Szia, Prüsző – suttogta a kisoroszlán. – Tegyél úgy, mintha megijedtél volna tőlem!

A zebra behúzta a farkát, és hátrált két lépést.

– Így jó lesz?

– Azt hiszem. Tudod, Margaréta fél tőled, és megígértem neki, hogy megvédem.

– Melyik margaréta? – nyalta meg a száját Prüsző.

– Az ott.

– Aha… Te figyelj, Bömbi, nem akarsz pillangót kergetni?

– Deeeeee!

A zebra elmosolyodott, és ártatlanul oldalra nézett.

– Csak mert épp ott egy…

Bömbi arca felderült, és hatalmas ugrásokkal, kacagva vette üldözőbe a pillangót. Így aztán sosem tudta meg, mire gondolt Margaréta.