Hippolino nagy kalandja

Csere-Dési Viktória: Hippolino nagy napja

Hippolino Afrikában, a hatalmas Szafari közepén élt népes családjával együtt. Anyukája, apukája, testvérei, számos unokatestvére, és megannyi rokon között ő volt a legkisebb víziló. Nem olyan régen született, de már most akkora, mint legfiatalabb bátyja. Hippolino nagyon szeret a Nagy Vízben játszani, piszkálni a kis halakat a víz alatt és piszkálni a felnőtteket a víz fölött. Ennek ugyan nem min-denki örül, de Hippolino elbűvölő pofija, nagy szemei és pörgős kis füle a végén mindenkit levesz a lábáról. Hippolino kedvenc időtöltése azonban mégiscsak az evés, anyukája finom tejcsije. Tudja jól a kis víziló, hogy anyukája bármikor szolgálatkészen adja neki és csakis neki a finom anyatejet.
Történt egyszer, hogy Hippolino egy kimerítő játék után odacammogott anyukájához, hogy a jól meg-érdemelt tejecskéhez hozzájuthasson. Készülődött, vackolódott, cuppogott, a nózijával bökdöste anyukáját, és akkor valami olyasmi történt, amire a kis víziló egyáltalán nem számított. Hirtelen anyu-kája hatalmas szép szemeit látta maga előtt. Nem erre számított. Hippolino érezte, hogy itt valami nagyon nincs rendben! Mi történik? Hol van az ő tejecskéje? Miért néz anyu ilyen furcsán? Vajon mit fog mondani? Erre nem kellett sokat várni, mivel a vízióanyuka már el is kezdte mondókáját.
- Hippolino, kicsim, azt hiszem, fontos állomáshoz érkeztél el az életedben…
A kis víziló csak pislogott, nem értette, hová utaznak. Meg is kérdezte:
- Anyu, miért mondod, hogy állomáshoz? Utazunk valahová? Talán meglátogatjuk a Szafari túlvégén élő nagynéniéket?
- Nem kincsem, nem ilyen állomásra gondolok. Az életedben eddig csak a játék és a tejecske volt a legfontosabb dolog, igaz?
- Igen, igen, és ez így is marad! Én még kicsi vagyok és csak játszani tudok – na jó, néha idegesí-teni a nagyfülü szomszédokat -, na és persze a tejecske, nyamiiiii!
- Pont erről szeretnék veled most beszélni – szakította félbe Hippolinot az anyukája – Te már nem vagy olyan kicsi; nézd, Hippinek épp most született kistestvére, aki fele akkora, mint te; most ő a legkisebb a családban.
- Jó, jó, már nem én vagyok „a kicsi”, de mi köze van mindennek a játékhoz és a finom tejecs-kének? – kérdezte most már kétségbe esett hangon a kis vízlió.
- Figyelj! – mondta határozottan az anyukája. Te mától fogva azt fogod enni, amit én és apu és a többi testvéred.
- Miiiii? – görbült sírásra Hippolino szája.
- Ne félj kincsem – lágyult el anyukája hanga -, inkább gyere most velem, megmutatom neked, mitől fogsz olyan szép nagyra nőni, mint apukád. Ebben a pillanatban fordult oda a kis víziló apukája, és méltóságteljesen csak ennyit szólt: Bizoooony! …és ezzel a lendülettel vissza is cammogott a nagy víz aljára, hogy tovább legelésszen és hagyta, hogy felesége folytassa a beszélgetést a fiával.
Hippolino tele kétellyel de elindult anyukája után. Mást nagyon nem is tehetett volna… Szája még mindig sírásra állt, mert neki eddig csak egyet jelentett az elmúlt pár perc: nincs több tejcsi! Ahogy a parton együtt cammogtak, egyszer csak valami nagyon finom illat csapta meg az orrát. Jó mélyen beleszippantott a levegőbe, szeme felcsillant. Nem tudta mi ez… Anyukája hirtelen meg-állt és így szólt hozzá:
- Hippolino, szeretném neked megmutatni, hogy mi a vízilovak kedvenc eledele. Itt van körü-löttünk, ez a szép, magas zöld fű. Szippancs csak bele! Érzed? Szinte hívogat… Harapj le, egyél meg, még, még… Na, gyere, tátsd ki a szád, így ahogy én, és harapj egy jó nagyot!
A kis víziló életében először, anyukáját utánozva beleharapott a friss, zsenge fűbe. Ahogy elkezdte rágni, valami nagyon jóleső érzés futott át rajta: hmmmmm, ez nagyon jóóóó! Soookkal finomabb, mint a tejcsi! Ez fenséges! Nyamiiiii!
- Anyu, ezt eddig miért nem mutattad meg nekem, kérdezte alig érthetően, mivel tele volt a szája a friss fűvel.
- Hippolino, eddig pici vízipaci voltál, csak tejcsit tudtál enni, és még nem is volt olyan fog a szádban, amivel ezt – és a többi – finomságot meg tudtad volna rágni. Mostantól ez másképp lesz! Gyere, mutatok még neked egy s mást!
Hippolino most már egyáltalán nem volt szomorú a tejcsi miatt. Sőt! Minden kis porcikájával anyukájára koncentrált, aki sorra mutatta neki, hogy mit esznek a többiek, és ezentúl ő is.
A Szafariban beesteledett, a vízilovak egytől egyik aludni tértek, de Hippolinonak nem jött álom a szemére. Túlságosan izgatott volt még a mai nap után, mivel annyi mindennel ismertette meg az anyukája. Sokféle finomságot, füveket, gyümölcsöket, sőt, még a víz alatti zöld növényeket is meg-kóstolhatta! Hippolino igazán nagy vízilónak érezte magát! Hol van már a tejcsi…!
- Mostantól én is a felnőttek ételeit eszem! Én is együtt fogok legelészni a testvéreimmel! Én is, én is… de tovább már nem dünnyögött magában, mert a Szafari álommanója ráült a kis víziló orrára, varázspálcájával koppintott egyet, Hippoinora fújt egy adag álomport, amitől a kis víziló egyszerre mély álomba szenderült a Szafari Nagy Vízének langyos hullámai között.